Első állítás: arról vitatkozni, hogy N. K. beteg-e, vagy hogy tetszik-e nekünk ő (a szemüvegében, az affektálásával), stb., fölösleges. Az első orvosi kérdés (nem mi döntjük el), a másik meg szubjektív (mindenki eldönti magának). Ráadásul totálisan érdektelen is.
Engem pl. kifejezetten irritál, valószínűleg soha nem találnánk egymással közös hangot. És?
Második állítás: aki odáig jut el, hogy N. K. ordenáré, az vagy nettó hülye (tőlük elnézést kérek), vagy nettó álszent.
Kifejtés: Nem vagyok egy nagy feminista, ezt leszögezném. De azért azt észreveszem, hogy ma, itt, ebben az országban, és annak hozzávetőlegesen bármelyik szegletében, a legnyitottabb, legliberálisabb (úgymond), leghangosabban egyenlőségelvű csoportocskájában sem mindegy, de nagyon nem, kurvára nem, hogy férfinak vagy nőnek született az ember. Hagyjuk most az alacsonyabb béreket ugyanazért a munkáért, a háromszor annyi erőfeszítést ugyanazért az eredményért, elismerésért. Hagyjuk a házimunkát, a gyereknevelést, azt, hogy (oh MY god) ki megy gyesre. Hagyjuk a nők ősi ösztöneit is, az otthon melegét, ami persze csak az ő virágos lelkükből és dolgos kezeikből fakadhat (mert a pasi nem ér rá (?), nyilván mamutot vadászik, vagy nem tudom). Maradjunk csak a karcsú bokáknál, szőrtelen hónaljnál, csinos ruhánál. A kedvességnél. A nőiességnél (?!). A monogámiánál és „erkölcsösségnél". Mindazon jellemzőknél, amikkel ha nem bírunk, akkor vagy idiótának, vagy igénytelennek, vagy kurvának (vagy ezek tetszőleges kombinációjának) néznek minket, nők is, férfiak is.
Összegzés: N. K. – szerintem/értelmezésemben – nem tesz egyebet, mint kimondja, éspedig a legadekvátabb szavakkal, hogy mi van. P*nának nézel? Jó, akkor én egy p*na leszek. De beszélő p*na, aki ezt el is mondja magáról, méghozzá. Aki pedig erre obszcenitást kiáltva háborodik fel, nem pedig azt kiáltva mondjuk, hogy „nem igaz, soha nem tekintettem így nőre/soha nem tekintett így rám pasi", az – kedves barátaim – magamagát árulja el, de nagyon csúnyán.
